November 22-én nagy megtiszteltetés ért: Szent Erzsébet búcsút prédikálhattam Úzvölgyében, abban a történelmi kápolnában, amelyet 1917-ben a 11. munkácsi gyalogezred katonái emeltek, az 1916–1917-es harcokban elesettek emlékére, Szent Erzsébet tiszteletére. A hely szelleme, a történelem közelsége és az egyszerű, katonasorsot idéző kápolna különös áhítattal töltött el már a megérkezésem pillanatában.
A prédikáció előkészítése közben újra és újra megerősödött bennem, hogy Szent Erzsébet mindig időszerű szent. Amikor életének történeteit olvastam, különösen megérintett, hogyan reagált a legnagyobb krízishelyzetekben: Te Deumot, hálaimát énekelt. Ez a hozzáállás eleinte érthetetlennek tűnt emberi szemmel, de mindez világossá vált, amikor kezembe vettem az evangélium szavait, ahol Jézus így tanít:
„Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást… Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek.” (Lk 6,9…)
Ismerős mondatok ezek, mégis gyakran azt mondjuk: „mi, halandó emberek ezt nem tudjuk megvalósítani.” Szent Erzsébet azonban arra a bizonyosságra tanít, hogy mégis lehetséges. Ő Krisztus erejével és Krisztus szeretetével válaszolt a nehéz helyzetekre. Gyakran halljuk: „De hát mi nem vagyunk Erzsébetek…” – és ez igaz. Mégis válhatunk hozzá hasonlóvá, ha engedjük, hogy Isten működjön az életünkben, és nem mindig a saját elképzeléseinkhez ragaszkodunk.
Egy mondat különösen megragadott egy olvasmányaim között, és nagy hatással volt a prédikációm gondolatvezetésére is: „Szeresd ellenségedet, hogy szabad lehess.”
Ez mély igazságot hordoz. A világ gondolkodása sokszor az akció–reakció elvét követi: „fogat fogért, szemet szemért”. Ha valaki rosszat tesz velünk, vissza akarjuk adni. Ha jót kapunk, jót adunk. De ilyenkor valójában nem vagyunk szabadok. Hozzá vagyunk kötve a másik emberhez, az ő viselkedése határozza meg a mienket.
A szabadság azonban egészen más: „Rossz vagy hozzám? Én azért sem leszek rossz hozzád.” „Nem engedem, hogy a gyűlöleted engem is gyűlölővé formáljon.”
„Nem leszek a haragod játékszere.”
Szent Erzsébet ezt értette meg Krisztus tanításából, és ezt élte meg hősies fokon. Nem egyszerű humanizmus vezette, hanem Krisztus szeretete. Mert az embert önmagáért szeretni: humanizmus. Az embert Krisztusért szeretni: kereszténység. Erzsébet egész lényével vallotta Jézus szavait: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”
Az ünneplésnek Úzvölgye különös szépsége adott hátteret. Számomra ez a hely nemcsak történelmi emlék, hanem személyes élmények, kirándulások, nyári barangolások színtere is. A tájban a múlt megszólal, a világháborúk eseményei csendesen ott rezdülnek a fenyők között, és az ember szinte hallja azoknak a katonáknak a lépteit, akik a kápolnát építették, vagy akik ott harcoltak és estek el.
A szentmise után a találkozás öröme következett. Jó volt régi ismerősökkel beszélgetni, feleleveníteni közös emlékeket, eseményeket. A közös együttlét szinte családias hangulatot teremtett.
Hálával és szívbeli megerősödéssel távoztam Úzvölgyéből. Szent Erzsébet példája pedig újra arra hívott, hogy a szeretetben találjuk meg a szabadságot, és engedjük, hogy Krisztus fényével formálja mindennapjainkat.

Keresztes Zoltán plébános