A Csíkszentmártonban, nyugdíjas éveit élő pedagógus, Borbáth Erzsébet áldozatos és szeretetteljes munkájának köszönhetően számos csángó gyermek tanulhatott magyarul akik ilyen módon szárnyra kapva maradandót alkottak a magyar nemzeti közösség soraiban is. Erzsike néni példaadó szorgalmát és áldozatkészségét – amellyel lényegesen hozzájárult a moldvai magyarság megmaradásához és gyarapodásához – Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Magyar Arany Érdemkereszttel jutalmazta március 31-én.

– Mi volt az a munka amelynek gyümölcseként Erzsike nénit a magyar érdemrend aranykeresztjével ajándékozták meg?

– Óriási meglepetésként ért, hogy engem ilyen magas kitüntetésre javasoltak, ugyanakkor óriási a megtiszteltetés is, hogy egy ilyen hatalmas elismerésben részesültem. Még most sem tudtam feldolgozni igazán, hiszen azt a munkát, amiért a kitüntetést kaptam, azt én nem egyedül végeztem, hanem egy nagyon jól felkészült, lelkiismeretes munkaközösséggel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola munkaközösségével. Továbbá nagyon sok támogatást kaptam Csíkszereda város egyházi, közéleti és kulturális intézményeitől is. Csak így tudott megvalósulni, hogy a Moldvából érkező magyar gyermekek – mert ők, amikor kijöttek Csíkszeredába, nem tudták, hogy csángók, ők úgy tudták, hogy ungurok vagy bozgorok – anyanyelvükön, magyarul tanulhattak. Ezek a gyermekek úgy jöttek ide, hogy moldvai tájnyelven beszéltek. Ki-ki a maga szülőfalujának tájnyelvén. Mondták nekem : „szérik a hasam”. Kérdeztem: „mi történt veled?” És láttam, simogatja a hasát: sérik a hasa azt jelentette, hogy sérelem érte, fáj a hasa! Így beszéltek ezek a gyerekek az én székely nyelvjárásomban de moldvaiasan, még az archaikus nyelvjárást használták. A moldvai magyar gyermekekből, akik 1990 és 2000 között Csíkszeredában anyanyelvükön tanulhattak, mára lett József Attila-díjas költő-író, orvos,tanár,képzőművész,kiváló szakemberek. Az, hogy anyanyelvükön tanulhattak és tehetségeiket kibontakoztathatták, kiváló emberekké formálta őket, akik a nekik rendeltetett helyen, ahová a Jóisten helyezte, ugyanúgy, mint a székelyföldi fiatalok, keresik a megélhetést. Ezt tartom a legnagyobb eredménynek, és ma is azt mondom, hogy bárhol a szórványban ahol csak tenni lehet azért, hogy a gyermekek az anyanyelvükön tanuljanak, tenni kell. A moldvai magyar gyermekek eredményei is ezt bizonyítják. Ezek dokumentumokkal alátámasztott tények.

– Hogyan indult tanítói pályája?

– Nyolcgyermekes családban születtem, ahol én vagyok a legidősebb, így sokat segítettem édesanyámnak a testvéreim nevelésében is. Mivel nagyon szerettem a gyerekeket, már a kezdetektől fogva tanítónak készültem, de úgy ítélték, hogy a zenei képességeim nem megfelelőek ahhoz, hogy tanítóképzőre menjek. Általános és középiskolai tanulmányaimat követően így végül a marosvásárhelyi tanárképző román-magyar szakán diplomáztam le és Gyimesközéplokon kezdtem tanítani a mai gróf Majláth Gusztáv Károly iskolában. Az ott töltött évek alatt lediplomáztam a Babeș-Bolyai Tudományetegyem levelezős magyar szakán is. Márton Gyula professzornál írtam az államvizsga-dolgozatomat, aki moldvai csángó kutató lévén, velem is megismertette a moldvai csángókat. Ezekben az években ismerkedtem meg Borbáth Gusztival is, akit több rendben próbáltam a Gyismesekbe csalni, hogy ott tanítson, de ő már elismert síedző,testnevelő tanár volt a mai Márton Áron gimnáziumban és nem tudta elképzelni, hogy kijöjjön oda. Így én változtattam, és öt év tanítás után Csíkszentmiklóson, majd Csíkszeredában a pionír tanácsnál folytattam a pályafutásomat. Ott ismerkedtem meg Beder Tiborral is, aki később főtanfelügyelőként bedobott a mélyvízbe. Mivel 1979-ben a politika túlzottan rányomta bélyegét az oktatásra is, lemondtam és két lehetőség között választhattam: visszamegyek Csíkszentmiklósra igazgatónak, vagy elvállalom a 11-es számú iskola vezetését, amely akkor két tannyelvű volt. Ez utóbbit vállaltam el. Ez 84-ig tartott, ekkor itt is elkezdődött, hogy a magyar tagozatra is román kollégákat kezdtek kihelyezni, matematikát, fizikát tanítani. Sokat harcoltam, futottam tanfelügyelőhöz, pártbizottsághoz, hogy ezt ne tegyék. Az elején még meghallgattak, de végül csak odakerültünk, hogy lemondtam és osztályfőnökként dolgoztam tovább. Az 1989-es változásokat követően 1990 januárjában visszamentünk az iskolába, hogy elkezdjük a második évharmadot, és engem újra megválasztottak igazgatónak. Hírül kaptuk, hogy a pártkabinet épülete felszabadult, funkcióját vesztette. Mivel mi nagy létszámú iskola voltunk, kérést tettünk le a román kollégákkal együtt a polgármesteri hivatalhoz, hogy beköltözhessünk a pártkabinet épületébe. Kérésünket jóváhagyták, és úgy döntöttünk, hogy a román tagozat a hármas ipari líceumban marad és mi a magyar tagozattal átmentünk a pártkabinet épületébe, amit nagy szülői összefogással iskolává alakítottunk. Magyar iskolává. Március másodikán fel is vettük a József Attila nevet.

– Mikor találkozott először a moldvai magyarokkal?

– A néprajzukkal az egyetemi tanulmányaim alatt már megismerkedtem, de először egy kirándulás során találkoztam egy lujzikalagori asszonnyal, amikor Moldvába utaztunk, hogy meglátogassuk a moldvai írók, költők szülőhelyét Bákóban. Kimentünk a piacra túrót venni. Ahogy ott egymás között magyarul beszélgettünk, megszólított egy néni: „kendek magyarok?” Csodálkoztam. „Münk es magyarok vagyunk Lujzikalagorból” – mondta. Hazafelé szerettük volna meglátogatni ezt a falut, de sajnos egy rendőr meghiúsította a tervünket. Ez 1983 körül történt. 1990. szeptember 9-én Beder Tibor behívatott a tanfelügyelőségre és megkérdezte, mi a véleményem ha az iskolánkba moldvai csángó gyermekek tanulnának szeptember 15-től? Kikerekedett a szemem, mert tudtam, hogy ez nem egyszemélyes feladat, meg kell hogy beszéljem ezt a pedagógus társaimmal. Tudtam milyen helyzetben vannak a moldvaiak. Olvastam Cs. Gyimesi Évának egy nagyon szép írását is, amelyben egy moldvai csángó kislány „dirigintájához” írt levelét idézte, aki román betűkkel, magyar nyelven leírta, hogy milyen nehéz helyzetben vannak ők és milyen sokan hagyják abba tanulmányaikat, mert nem tanulhatnak anyanyelvükön. A levél nagyon meghatott. Vállaltam, hogy beszélek a pedagógustársaimmal és még aznapra gyűlést hívtam össze. Miközben pontokba gyűjtöttem az érveimet, hogy miért lesz jó, ha befogadjuk a moldvai magyar gyermekeket, szóltak, hogy valami romános viseletbe öltözött emberek várnak rám a kapuban! Tizenhét moldvai csángó szülő várt rám. Csernik Maric néni Lujzikalagorból egy újságpapír-darabkát nyújtott felém a nevemmel: „Borbat Erjice”. –„ Kend-e?” – kérdezte. Mondtam igen. „Jöttünk, hogy megnézzük hol fognak tanulni a mi kölykeink.” Bevezettem a díszterembe, leültettem, és ők közölték velem, hogy a gyermekeket idehozzák szeptember 15-én. Feltettek minden felelős kérdést, ami egy szülőt foglalkoztat, ha a gyermeke sorsáról gondoskodik. Hol fognak lakni? Hol fognak tovább tanulni? Ki fogja kifizetni a bentlakási költségeiket, mert ők nagy családból származnak. Hol fognak dolgozni, ha elvégzik tanulmányaikat? Felhívtam Beder Tibort és közöltem, hogy megérkeztek a moldvai csángó szülők megannyi kérdéssel a tarsolyukban. Beder Tibornak viszont megvoltak már a válaszai és megoldásai, így a szülőkkel közöltem, hogy szeptember 15-től várjuk a gyermekeiket az iskolánkban. A gyülést másnap tartottam meg. Ismertettem a kollégákkal az eseményeket, ők pedig önzetlenül és megértéssel fogadták az új helyzetet. Szeptember 15-én harmincnégy 5-8.osztályos moldvai magyar gyermek érkezett az iskolába, amelyből huszonnégy nyolcadik osztályos volt. Számukra külön osztályt hoztunk létre, külön foglalkoztunk velük, hogy felzárkózzanak, megtanuljanak magyarul írni és olvasni. Egy év alatt a nyolcadikosok annyira szépen megtanultak magyarul írni, hogy tollaikból már versek és fogalmazások születtek. Ha az ember a legszerényebb körülmények között is szeretettel végzi a munkáját, akkor annak megvan az eredménye.

– Ők hogyan tudtak beilleszkedni?

– Nem volt könnyű. A székely gyerekekkel is meg kellett ismertetni a moldvai gyerekek történetét, mert az elején igencsak nézegették és mosolyogták őket. A moldvai magyar gyerekeket pedig bátorítottuk, hogy ugyanolyan értékesek mint a többi. Együtt versenyeztek a többiekkel, hadd mutassák meg ők is, hogy mennyi mindenre képesek. Így aztán megszokták és elfogadták egymást.

– Azóta is működik a csángó oktatás?

– Igen, a csíkszeredai középiskolákba jönnek magyar nyelven folytatni tanulmányaikat. Igaz, nem úgy zajlik már az oktatásuk, ahogy mi elkezdtük, nincs külön osztály biztosítva számukra, hogy előbb felzárkózhassanak. Nagyon nehéz így, de korrepetáló tanárok segítik őket.

– Ennyi év tapasztalat után mi a véleménye a népszámlálásról?

– Nagyon fontos, főleg nekünk magyaroknak, székelyeknek. Az anyanyelvi oktatásunk, a hagyományaink megőrzése, műemlékeink, kultúránk minden ettől függ. Gazdasági életünk ettől függ. Fontos, hogy számba vegyenek, számon tartsanak, és a jogainknak megfelelően élhessünk. Aki magyar, az vallja magát magyarnak! Én a magyar nemzetnek vagyok a része! A moldvai magyarok is bátran megjelölhetik, hogy magyarok, mert ők is a magyar nemzetnek a részei. Büszke vagyok a székelységemre, ahogy a palóc is büszke arra, hogy ő palóc, de a kérdőívben magyarnak fogja vallani magát a magyar nemzet részeként. Ahhoz, hogy mi Romániában élhessünk a jogainkkal, hogy magyar nyelvű oktatásunk legyen, anyanyelvi oktatásunk, anyanyelvi kultúránkat és hagyományainkat megőrizhessük, ez nagyon lényeges, hogy magyarok legyünk, magyarnak valljuk magunkat!

– Mit kell tegyünk még, hogy mi magyarok megmaradjunk?

Mindenki a maga helyén, ahol él és dolgozik, becsülettel végezze el a munkáját. Olvastam Erasmustól egy nagy bölcsességet: „elég lenne a hazának, ha mindenki elvégezné a maga feladatát!” Ha tanító tanítóként, ha közéleti ember, közéleti emberként. Aki közéleti elhivatottsággal rendelkezik, akik vezetői szerepet vállalnak, azok ne hatalmat vállaljanak, hanem szolgálatot a közösségért. Márton Áron, Bethlen Gábor, Széchenyi István, ők olyan csodálatos történelmi személyiségek, akik nem hatalmat képviseltek, hanem szolgálták a népüket, közösségüket, családjukat, magyarságukat, a nemzetet. A kapu elejét én azért seprem meg, hogy tiszta legyen nekem is és a közösségemnek is. „Nem lehet mindig megtenni amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!”-tanultam Bethlen Gábor fejedelemtől. Akkor megmaradunk magyarnak. A másik dolog a gyermekvállalás. Ha a vezetőink a közösséget szolgálják, akkor a fiataloknak is megteremtik a körülményeket, hogy családot alapíthassanak, gyermekeket vállaljanak, és a szülőföldjükön teremtsenek maguknak életlehetőséget. Ahogy nagy püspökünktől, Márton Árontól megtanulhattuk: nem pohárköszöntőkre van elsősorban szükség, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtésére amelyekben az ember a maga helyén tisztességgel elvégezheti a feladatát.