Egyedül érzem magam itt. Furcsa, hisz annyi minden vesz körül egyszerre, s mégis ebben a sokaságban azt érzem, magam vagyok. Még csend sem lehet körülöttem, mert a dugóból mögülem szinte ritmusszerűen érkeznek a türelmetlen dudálások, fékcsikorgatások. Előttem a piros lámpának engedelmeskedve hosszan kígyózó sort követek végig, s magamban elmosolyodom, mert a piros nekem zöldet jelent: átkelhetek a túloldalra, s rávigyoroghatok a kipufogófüstben fuldokló sofőrökre, hisz hiába: én gyalog is gyorsabban haladok. Átérve az út jobbik oldalára megengedem magamnak, hogy elmerengjek. Nincs sürgős dolgom, hát ráveszem magam egy röpke kitérőre. A séta sose árt, mondják. Valójában lehet, hogy nem mondják, de én ezzel meggyőzöm magam, és elindulok. Már hetek óta nem látogattam haza, e körül forognak a gondolataim. Nagyvárosban élni egy rendkívül sokoldalú dolog. Nem kell várnom fél órákat a következő buszra, de a dugó miatt pont annyival később érek oda, mintha kellett volna. Nem kell 20 percet sétálnom a következő kisboltig, de a bőségben, ami bent talál, pont annyi időt veszítek, mintha többet sétáltam volna. Anyagiakban dúskálok a hónap elején, és eldöntöm, hogy ezért megéri, de nem telik el két hét sem, rájövök, hogy a jövedelmem arányosan nő a kiadásaimmal, és pont olyan kiszolgáltatottnak érzem magam hó végén, mint máskor. Ebben a végtelennek tűnő elmefuttatásban az élet ciklikussága jut eszembe, s az, hogy ennek én is áldozata vagyok, épp úgy, mint minden más. Szokatlan dolog húsz évesen a halálra gondolni, s bár ebből a szókapcsolatból az első gondolatom a halál, elkezdek egy második után kutatni. Újra eszembe jutnak a dudáló autók, a munkába, vagy éppen onnan elrohanó türelmetlen emberek akik azt hiszik, ha sietnek, s ha gyorsabban végzik minden tevékenységüket, értelmet fognak találni az életükben, pedig épp ellenkezőleg, elveszítik azt. Eljátszom, hogy bölcsen megítélhetek magam körül mindenkit, de megengedem magamnak, hisz csak magam vagyok s a gondolataim, s ha valaki mégis meghallaná őket, ő túlzottan elfoglalt lenne a sajátjaival s az életét befonalazó rohanással, tehát akkor se foglalkozna velem, ha éppen róla elmélkednék. Ezek az emberek, ők és én is ciklikusságban élünk. Reggel, dél, majd éjszaka. Felkelsz, robot vagy s majd megpihensz. Ciklikusságnak megfelel, de azt érzem a gondolataim egyre sötétebb vizekre eveznek, s nem akarom magam beborítani a sötétséggel ezen a napsütéses napon, ami egyébként is ritkán érezhető, hála a város felhőkarcolóinak. Ahogy a városi park fele veszem az irányt, a harmadik gondolatom a természet lesz. Mielőtt elszomorítanám magam, hogy az egyedüli természet, ami közel s távol körülvehet, az ez a mélyen becsült “zöld övezet”, ami nem több tíz kilométernél, emlékeztetem magam, hogy hozzám ennél több tartozik. Én nem ide tartozom, ez az urbán életvitel csak egy átmeneti időszak az életemben. Egy ciklus, amibe bekerültem, de ha emlékeztetem magam, találhatok egérutat belőle. Rám erdők, mezők, piros pipacsok, búzakalászok, termőföldek és anyám kertje vár. Egy élet, ami a város zajain és füstjén túl él, s ami létezésének nem feltétele a tíz emeletes blokklakás és a bevezetett gáz. Megszorít ez a gondolat, és időzni akarok rajta. Most valamiért olyan hihetetlennek látom ezt a végtelen függetlenségét e, tőlem távoli világnak, talán pont azért, mert az a világ, amibe csöppentem éppen ellenkezőleg működik: ha nem irányítod összeomlik. Mekkora hatalma lehet annak, aki képes arra, hogy magát újra teremtse, önszerveződjön, s akinek pusztulása éppen abban rejlik, ha nem hagyják magára. Magányos egy élet, gondolom. Magad ura lenni mindenki és mindenek felett. Elidőzöm ennek a hatalomnak a nagyságán: mi mindenre kell képes lennie annak, aki ezt megengedheti magának? Ciklikusság, ugrik vissza a gondolatom az előzőre. S valóban, hatalmasnak lenni ezt is jelenti: ciklikus vagy. De ezt a ciklust te irányítod, s ezért nem te vagy az áldozat. Megszületsz, kivirágzol, éltetsz magad körül mindenkit, majd elfáradsz, színes búcsút intesz, s hófehér álomba ringatod magad. S amíg azt hiszik, meghaltál, te rájuk nevetsz, mert legbelül, a fehérséged legalján élni látszol. Halálod látszata adja az esélyt az új életnek, s ezzel tartod fent a körforgásodat. Lehet, hogy valójában meg sem halsz, csak egy olyan dimenzióba kezdesz mozogni, ami embernek láthatatlan. Ilyen a menny, s a pokol is. S ilyen a föld legalja is, ahová elbújsz, míg kinn fagy és hó uralkodik, ami közben téged betakar. Élet van a takaród alatt, pont, mint nyáron, amikor a vakító hó helyett a mulcs takar be téged. Ez adja a nedvet és a meleget ahhoz, hogy élhess. S mégis milyen haszontalannak tűnő, jelentéktelen avarnak látom, ha nem gondolok bele a miértjébe. Sokszor van ez így: eldöntöm, hogy apró, és jelentéktelen, s közben nem látom, hogy minden és mindenki kapcsolatban áll, s ennek kultúrája is van. Mert a lehulló falevél s az elszáradt fakéreg halála után nemcsak elmúlik, és porrá lesz, hanem egy új funkciót kezd el betölteni. Hasznossá lesz: halálból feltámad, s életté válik. S nem csak a falevél és a kéreg, hanem én magam is, ha egyszer a testem hazatér. A szalma, lenyírt fű és a por, amivé válok, egyszer majd otthont fog adni, meleget és biztonságot, s ha ebbe belegondolok, elárad a hála bennem, amiért a világ, ahonnan érkezem, ilyen kegyesen működik: semmit nem hagy elpusztulni magából. Ebből a hálából a mellettem felsikító autó kereke ébreszt fel. Hiába a zöld övezet, a pázsit másik felén már szurkos aszfalt terül. Ez a mű világ, amit zöldnek hiszek, sose lesz olyan zöld, mint az a világ, ahonnan én jövök. Ahol a fű még műszálak nélkül is szőnyeggé fonódik, ahol a rózsa vadon él, s ahol a fenyőnek nem kell hangosan susognia ahhoz, hogy elnyomja a zajt maga körül. Ez a világ az, ahova vágyom, amikor a város zaja felhangosodik és én eltörpülök benne. Szeretném betakarni magam vele, hogy felmelegítsen, óvjon és egyszer majd életet ébresszen bennem.

Nagy Blanka

Csíkszentmárton

A Palánta Napi esszépályázat első helyezettje