Július 19-én Csíkszentmárton történelmi jelentőségű eseménynek adott otthont: a helyi templomban dr. Kovács Gergely, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke áldozópappá szentelte Gergely József diakónust. Eddigi ismereteink szerint a községben még nem volt papszentelés, így ez rendkívül emlékezetes alkalom – annál is inkább, mert éppen a Mária-szobor 500 éves jubileumi évében került rá sor. Az esemény ünnepként hatott a falura, hiszen Gergely József a közösség ismert tagja. Mosolygós, szerény, rendszeresen ministráló gyermekként  már aktív résztvevője volt az ifjúsági csoportnak és a helyi egyházi életnek. Áldozópappá szentelését követően Szovátára helyezték segédlelkésznek, így első papi szolgálatát már egy új közösségben kezdhette meg. Erről a különleges útról és a kezdeti tapasztalatokról beszélgettünk vele.

– Mesélne röviden a gyerekkoráról és arról, hogyan teltek a csíkszentmártoni évei?

– Azt hiszem a gyermekkoromról nem tudnék röviden mesélni. Oly sok emlékem van, ahogyan mondani szokták: regényt tudnék írni belőle. Visszatekintve mégis azt mondhatom, hogy nagyon gyorsan eltelt. Rengeteg élmény, rengeteg emlék, rengeteg tapasztalat, amelyek mind-mind meghatároztak és meghatároznak, formáltak és formálnak engem.

– Ha visszagondol gyerekkorára, melyik élmény az, amit soha nem felejt el, és ami az életútját is befolyásolta?

– A legerősebb közösségi esemény, amely élmény is egyben,az akkori ifjúsági csoport, amelybe testvéreim révén kerültem be már nagyon korán, 4 éves koromban. A sok énektanulás, a sok ifjúsági „próba” a hittanteremben nemcsak formáltak, hanem megerősítették bennem mindazt, ami nélkül nem lehetnék ma itt. Az ifjúsági csoport mellett pedig a ministrálás. A sok-sok élmény, amelyet az akkori plébánosunk Ft. Vakaria Béla papbácsi okozott: kirándulások, ministráns tábor, és persze a pontokért való versengés (ami valljuk be őszintén: a papbácsi kegyeiért is volt). A hitemet viszont elsősorban a nevelőszüleimnek köszönhetem, de ugyanakkor a testvéreimnek, és utánuk a papbácsiknak.

– Mikor érezte először, hogy papi hivatása lehet?

– Legelőször akkor döbbentem rá és gondolkodtam el, hogy papi hivatásom is lehet, amikor két diakónus meglátogatta a közösségünket hivatások vasárnapján. Hivatástörténetük gondolkodtatott el igazán. Főleg azért, mert közös vonásokat véltem felfedezni saját tapasztalataim és az övék között.

– Voltak-e kételyei vagy nehézségei, mielőtt elhatározta magát a papság mellett?

– Természetesen. Ez alól szerintem senki sem kivétel, aki hivatását felfedezi és elgondolkodik az első lépésen, vagyis azon, hogy elinduljon-e vagy sem.

Számomra a kételyek nem a családalapítás kérdése körül forogtak, hanem leginkább azon, hogy jól fogom-e végezni a munkám. Fogok-e tudni segíteni az embereknek? Jól és helyesen mutatom majd az irányt? El tudok segíteni másokat az üdvösség útján Krisztushoz? Valóban ez az én utam? Biztos, hogy erre kell mennem? Ezek a kérdések azok, amelyek kételyt ébresztettek bennem, s mi tagadás  még mai napig előfordul, hogy e kérdések körül forgom.

–Hogyan élte meg a papszentelés napját Csíkszentmártonban?

– Különleges érzés volt. Izgultam. De nemcsak azért, hogyan fog sikerülni, hanem leginkább azért, hogy mit kelt majd bennem az érzés, a szentelés. Milyen dolgokat vált ki belőlem a tudat, hogy pap lettem. De az emberek szeretete, amely kézzelfogható, s itt nemcsak a tele fújt papírzsebkendőkre gondolok, hanem a sok mosolyra, de legfőképp az imádságra, amely áthatotta a templomot és a közösséget, olyannyira megragadó volt számomra, hogy pikk-pakk és pap lettem. Talán még a mai napig nem tudtam felfogni ezt a hatalmas kegyelmet, amivel Isten megajándékozott.

– Hogyan telnek a mindennapjai segédlelkészként Szovátán?

–Egyelőre keresem a helyem és kutatom mi is leginkább a feladatom. Miért kellett ide kerülnöm? Mi az, amit tehetek? Mi az, amiben segíthetek? Egy átlagos napom így a nyári vakációban nyugodt: naponta két szentmise van: az egyiket én mutatom be, a másikon meg a bűnbánat szentségében részesítem azokat, akik erre vágynak. Most elkezdődött az iskola, úgyhogy kezdődik a pezsgés, hiszen hittan órákat kell tartanom. Ami zsúfolt az a vasárnap, mert öt szentmise van.

– Mi az, ami a leginkább erőt és motivációt ad Önnek a mindennapi papi szolgálatban?

– Elsősorban Isten, aki mindig támogat és néha megengedi, hogy megtapasztaljam, milyen érzés nemcsak fent lenni, hanem mélyen lenn. Aztán erőt ad, hogy felálljunk és újra kezdjük. Másodsorban pedig a tudat, hogy segíthetek másoknak egy beszélgetés, egy szentgyónás által. A hívek szerető és gondoskodó jelenléte: a mosolyok, a kérdéseik. Ezek mind-mind motiválnak. De nem szabad elfelejtem a plébánost sem, aki támogat és bátorít, segít merészeket álmodni és azokat megvalósítani.

– Mit üzen a csíkszentmártoniaknak?

– Azt üzenem, hogy hiányoznak és sokat gondolok rájuk. Ugyanakkor azt is, hogy nem szabad elfelejtenünk: mindannyian bűnösök vagyunk. Hibázunk és bűnt követünk el, mert nem vagyunk tökéletesek, de Isten vakon megbízik bennünk. Az Ő szeretete és irgalma sokkal nagyobb, mint ahogyan azt el tudjuk hinni és képzelni. Éppen ezért törekedjünk a Vele való szoros kapcsolatra, és ha már az imánál tartunk: kérem, hogy emlékezzenek meg egy fohász erejéig rólam is.