Hat egymást követő alkalommal találkoztak Csíkszentmártonban azok a súlyos betegséggel élő résztvevők, akik úgy döntöttek, hogy egy támogatócsoportban őszintén megosztják egymással gondolataikat, kérdéseiket, tapasztalataikat és belső erőforrásaikat. A Péter Csilla és Keresztes Zsuzsa lelkigondozók által vezetett csoport olyan biztonságos és elfogadó közösséget teremtett, ahol minden résztvevő saját ritmusában nyílhatott meg, és megtapasztalhatta a meghallgatás, a megértés és az egymásra figyelés erejét. A résztvevők számára fontos volt, hogy nem kellett megfelelniük semmilyen elvárásnak: senkit nem köteleztek megszólalásra, nem hangzottak el kéretlen tanácsok, ugyanakkor mindenki megtapasztalhatta a figyelmes meghallgatás és az őszinte jelenlét erejét. Többen úgy fogalmaztak, hogy a csoport olyan volt, „mint egy nagy család”, ahol végre elmondhatták saját történetüket anélkül, hogy ítélkezéstől kellett volna tartaniuk. A közös alkalmak nemcsak a lelki megkönnyebbülést segítették elő, hanem lehetőséget adtak az elcsendesedésre, a feltöltődésre és az önmagukra való tudatosabb odafigyelésre is. A résztvevők szerint ezek a találkozások hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megismerjék saját határaikat, új szemléletet alakítsanak ki, és megerősödjenek a mindennapok kihívásaival való megküzdésben. Többen arról is beszámoltak, hogy a csend jelentése teljesen átalakult számukra: többé nem az ürességet, hanem a gyógyító jelenlétet jelentette. Egyik résztvevő arról számolt be, hogy eleinte bizonytalan volt abban, képes lesz-e végig részt venni a foglalkozásokon, hiszen életének egyik legnehezebb időszakát élte, és lelkileg a teljes kimerülés szélére sodródott. A támogató közösségben azonban hamar biztonságban érezte magát, és a lelkigondozók iránymutatásának, valamint a közös beszélgetéseknek köszönhetően fokozatosan sikerült visszatalálnia a testi, lelki és szellemi egyensúlyhoz. Elmondása szerint a csoportban szerzett élmények hosszú távon is meghatározóak maradnak számára. Egy másik résztvevő pedig úgy fogalmazott, hogy a hat alkalom valódi lelki feltöltődést jelentett számára. Különösen értékesnek tartotta azt a nyitott és elfogadó légkört, amelyben mindenki őszintén beszélhetett a betegséggel járó kihívásokról, félelmekről és megpróbáltatásokról – olyan témákról, amelyek a mindennapokban gyakran kimondatlanok maradnak. Háláját fejezte ki a csoportot vezető szakembereknek az empatikus jelenlétért és odafigyelésért, hozzátéve, hogy a másfél órás találkozások szinte észrevétlenül teltek el. Reményét fejezte ki, hogy a kezdeményezés a jövőben is folytatódik, és arra biztatott mindenkit, hogy testi vagy lelki nehézségeivel ne maradjon egyedül, hanem merjen segítséget kérni, és ossza meg érzéseit másokkal. Talán a legbeszédesebb visszajelzés mégis az volt, hogy a résztvevők egyöntetűen úgy érezték: „hamar lejárt az a hat alkalom”. Ez is azt bizonyítja, hogy a támogatócsoport valódi kapcsolódási lehetőséget, megtartó közösséget és reményt adott azoknak, akik életük egyik legnehezebb időszakában kerestek kapaszkodót.

Cseke Rita